|
József Attila: Mama
József Attila
MAMA
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő —
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
(1934)
József Attila édesanyja mosónő volt, egyedül nevelte Attilát és két nővérét. Korán meghalt, „mert a mosónők korán halnak” — ahogy a költő egy másik versében, az Anyámban írta.
A költő gyerekkori emlékképeket perget le a versben. Kiskorában szerette volna, ha anyja nem a nehéz ruháskosarat cipelte volna a padlásra, hanem őt vitte volna magával. Az édesanya nem ért rá, hogy vele foglalkozzon. A gyermek szeretett volna anyjával játszani, beszélgetni. A gyermek önmagához képest nagynak látta édesanyját, pedig — ahogy másutt írta — „apró” volt és „törékeny termetű”. Az emlékező tudatában óriássá nő az édesanya. A magasba libbenő ruhák közt alakja egybeolvad az éggel. A befejező kép látomássá emeli a látványt. A látomás a képzeletben keletkező kép, az álomképhez hasonló: összetett jelentése van. A költői látomás kitágítja és többértelművé alakítja a látványt.
Az éggel egybeolvadó anya alakja felidézi a mosónő munkáját (régen kékítőt kevertek az öblítővízbe), és érezteti, hogy a gyermek szemében az anya a világot jelenti. A korán elveszített — égbe költözött — anya megdicsőül.
|
|
|