Nagy László. Ki viszi át a szerelmet , Tűz
Nagy László:
KI VISZI ÁT A SZERELMET
Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a sziklacsípőket
ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
Nagy László (1925—1978) dunántúli földművelők gyermeke. Versei hol viharosan komor, hol szivárványosan derűs képeikkel és ritmikai, formai gazdagságukkal tűnnek ki kora költészetéből. Elementáris erővel szólaltatja meg a természethez közel élő ember, a szerelem, az alkotóerő és az igazságtevő indulat igazát.
A vers képek sorozatát vonultatja föl. Ezek többségükben metaforák. Mind az élet értékét, nagyszerűségét hordozza magában.
A tücsök-hegedű a költészetet, a deres ágra lehelt láng az érzelmek forróságát, a szivárványra feszülés a lehetetlennel határos vállalkozást, a sírva ölelt sziklacsípők a szerelmi szenvedélyt és gyöngédséget jelképezik.
A további képek ezeknél is összetettebbek: a falban megeredt hajak, verőerek a népballadát idézik, melyben a kőművesek csak akkor építhetik fel a várat, ha egyikük felesége hamvával kevernek habarcsot, mely a köveket összetartja (Kőműves Kelemen). Nagy László ennek tragikumával fejezi ki ragaszkodását az élethez.
A káromkodásból épített katedrális a költői tiltakozás képe: a lázadó magatartásé, melyet az időtálló alkotás rangjára emel. A káromkodás itt az örök elégedetlenséget fejezi ki.
A ki rettenti a keselyűt képben a ragadozó, dögevő madár elleni mozdulatával kél az élet védelmére, de utal Prométheusz legendájára is, aki az alkotáshoz szükséges tüzet lehozta az égből az embernek, s ezért vállalta az égiek büntetését, a keselyű marcangolását. A zárókép az árban kölykét mentő állat motívumával a legfőbb érték védelmére utal.
Mindezt kérdés formájában sorakoztatja fel a költő: ki képviseli az életet, ha ő már nem lesz? A vers ars poetica — költői hitvallás. Az élet föltétlen képviseletét vallja és vállalja.
Nagy László:
TŰZ
Tűz
te gyönyörű,
dobogó, csillag-erejű
te fűtsd be a mozdonyt halálra,
hajszold, hogy fekete magánya
ne legyen néki teher,
tűz
te gyönyörű,
ihlet, mindenség-gyökerű,
virágozz a vérző madárban,
égesd hogy a sorsot kimondja,
nem a hamuvá izzó csontja,
virrasztó igéje kell,
tűz
te gyönyörű,
jegeken győztes-örömű,
ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra
lélekben szakállasodva,
hűlve latoló józanságban,
ahol áru és árulás van,
öltöztess tündér-pirosba,
röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba,
ifjuság királya,
tűz!
A sorok elrendezése egy atomrobbanás „gombafelhőjének” képét mutatja. Képversnek is tekinthető. A képvers olyan vers, mely az íráskép elrendezésével is kifejezi mondandóját.
A tűz az emberi életben és az emberiség történelmében fontos szerepet tölt be. Prométheusz legendája szerint a tűznek köszönhetjük, hogy a természet erőivel szemben meg tudjuk védeni magunkat: a tűz oltalmazott a vadaktól, a hidegtől, s vele meg lehet munkálni az anyagot.
Már a népköltészet is a tűz tulajdonságaival jeleníti meg legerősebb érzelmeinket, szenvedélyeinket. Lángja, melege a szeretet, a szenvedélyes szerelem és öröm kifejezését szolgálja. Ünnepeinken örömtüzet gyújtunk, tűzijátékot rendezünk. A tűz segítségével gépeket hajtunk, ételeinket ehetővé tesszük. A tűz a szépség egyik kifejezése képen, versben. Színe, a piros szenvedélyt jelez.
Ugyanakkor a tűz veszélyes, pusztító elem, háborúzásra is használják az emberek. Az istenek ezért haragudtak meg Prométheuszra. A legszörnyűbb tömegpusztító fegyver az atombomba. A vers írásképe utal ennek veszélyére, s ez a gondolat fejezi ki, hogy a tűz egyszerre jó és rossz eszköz: „nem a hamuvá izzó csontja,
virrasztó igéje kell”. A költő a tűz okos, erkölcsös és jóságos felhasználása mellett szavaz művével.
|